Tiszafa az év fája 2011-ben

A Nyugat-Magyarországi Egyetem szakemberei úgy döntöttek, hogy 2011-ben a tiszafa legyen az év fája, ezzel is elősegítve az ősi élőhelyek hatékonyabb megőrzését.

Ezer évig is élhet, a rák elleni harcban segít a mérge, sokan dísznövényként ismerik. A hazai erdőtársulásokban leginkább érdekes színfoltként, ritka elegyfaként előforduló, de dísznövényként is ismert tiszafát választotta 2011-ben az év fájának az Országos Erdészeti Egyesület és a Nyugat-magyarországi Egyetem kutatóiból álló kuratórium.

Az év fája 2011-ben: a tiszafaA kiválasztott fára az adott évben nagyobb figyelmet szentel az erdészeti szakma és kutatás, bemutatása az erdei iskola programok és az erdészeti ismeretterjesztés kiemelt témája. Az Országos Erdészeti Egyesület tizenhat éve minden évben szakmai javaslatok alapján választja meg az év fáját.
A mérgező voltára való tekintettel korábban ördög- vagy halálfának is nevezett tiszafa a közvélekedéssel ellentétben nem a Tisza folyóról kapta nevét, a ma használatos megnevezés a fafaj szláv eredetű nevéből származik. Érdekes módon egyedül az élénkpiros színű magköpeny nem mérgező, a fa többi része egy taxin nevű alkaloidát tartalmaz, amely az emberre és a páratlan ujjú patásokra (pl. lóra) veszélyes méreg, de a modern gyógyászat a kivonatából előállított taxolt a rák elleni hatékony gyógyszerként is alkalmazza. A páros ujjú patások ? pl. szarvas, őz ? különösebb mérgezési tünetek nélkül hántják e faj törzsét, rágják hajtását.
Az év fája 2011-ben: a tiszafaA napjainkban jobbára csak 10?12 méteres magasságot elérő, lassú növekedésű Tiszafának (Taxus baccata) a korábbi évszázadokban impozáns méreteket elérő példányai is ismertek voltak. A történelmi Magyarország területén élő legnagyobb tiszafa egyed átmérője tőben 120 cm volt, ennek tuskóját az 1885. évi budapesti kiállításon be is mutatták. Életkora meghaladhatja az ezer évet is. Bár e példányok egy része több törzs összenövéséből keletkezett, mégis leghosszabb életű hazai fafajaink közé számít. Sűrű szövetű fája régóta használt alapanyag. Már honfoglaló eleink használták a visszacsapó íjak készítéséhez, de épületfának is kiváló: az erdészeti felsőoktatás bölcsőjét jelentő Selmecbányán több lakóház gerendáját tiszafából faragták, úgyszintén a késmárki fatemplom oszlopai között is megtaláljuk e fafaj egykorvolt egyedeinek feldolgozott törzsét.

Az ?Év fája? mozgalom Magyarországon
1989 óta Németországban minden évben megválasztják az év fáját (Baum des Jahres). Ez jó alkalom arra, hogy abban az évben az illető fafajról ismeretterjesztő és tudományos cikkek, népszerűsítő kiadványok jelenhessenek meg, s kicsit közelebb hozzák a szakemberekhez és a laikusokhoz a kevésbé ismert fafajokat. Ennek mintájára 1995-ben az Országos Erdészeti Egyesületnél Dr. Bartha Dénes kezdeményezte, hogy hazánkban is honosítsuk meg ezt a mozgalmat, s 1996-tól minden évben megválasztják az év fáját. Elsősorban a hazai erdőtársulásokban ritkábban előforduló fafajok közül válogatnak, segítve ezzel a fajok megmaradását, az erdei életközösségek fajgazdagságának növelését. Az ?Év fája? mozgalom szervezésére, bonyolítására kuratórium jött létre, amely az adott év fájának fajára minden előző év októberében tesz javaslatot, s tagjai a Nyugat-magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Karának és Faipari Mérnöki Karának oktatói, illetve az Erdészeti Lapok főszerkesztője. Céljuk, hogy szakmai körökben és azon kívül is minél szélesebb alapokra helyezzék az év fája mozgalmat, ezzel is segítve dendroflóránk ritkább tagjainak a megőrzését.

Tipikusan kétlaki faj, azaz külön egyeden nyílnak a porzós és a termős virágai. A nyitvatermőkre kevésbé jellemző a jó regenerálódóképesség, viszont a tiszafa törzs- és ágtörések, sebzések, fagykárok után elemi erővel és nagy számban hozza a törzsén, vastagabb ágain a hajtásokat, így lombozatát hamar tudja kiegészíteni. Talán ez a tulajdonsága is magyarázza a kertvárosi övezetekben való elterjedtségét és kedveltségét.
Az év fája 2011-ben: a tiszafaA tiszafa mai elterjedési területe szétszórt, pontszerű előfordulásokból áll. Elterjedésének északi határa Norvégia déli részénél fut. Ma Közép-Európában 7 olyan előfordulása ismert, ahol az egyedszám jelentősebb, néhány törzs vagy facsoport feletti. Ezek közül hazánkban a Déli-Bakonyban, Szentgál ? Márkó ? Bánd ? Herend községek határában található mintegy 13 ezer törzset tartalmazó, sajnos egyre csökkenő állománya. Elterjedési területén belül a párás klímájú üde termőhelyeket szereti, elsősorban meszes alapkőzeten (pl. mészkő, dolomit) bukkan fel. Természetes előfordulásai bükkösökben, árnyas sziklaerdőkben, szurdokerdőkben vannak, ma már általában csak az ember és a vad számára nehezen megközelíthető árnyas, meredek lejtőkön, sziklás oldalakon találhatunk rá.
A természetes élőhelyein meglehetősen kis alaktani változatosságot mutató fafajt már régóta kertészeti kultúrákba vonták. Részben mutáció, részben keresztezés útján számos kultúrváltozata keletkezett, amelyek főleg a tűszín, tűállás és koronaalak tekintetében különböznek egymástól. Ma több mint 200 kertészeti változata ismert, közülük hazánkban mintegy tucatnyi fajtája kapható a díszfaiskolákban.

A széncinege az év madara 2011-benAz év fája 2011-ben: a tiszafa
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) a széncinegét választotta a 2011-es év madarának. A széncinege (Parus major) hazánk egyik legelterjedtebb énekesmadara, mindenhol költ, ahol mesterséges vagy természetes fészekodúkat talál. Kedveli az idősebb tölgyeseket, fenyveseket, de a mezőgazdasági területeken, városi parkokban és kertekben is elterjedt. A széncinege pont gyakorisága miatt nyerte el ezt a ?kitüntető? címet, hiszen megmutatja, hogy a lakosság részvétele a madárvédelemben meghozza eredményét. A sok ezer kihelyezett mesterséges odú, a sok tízezer téli madáretető mind hozzájárult a faj sikeréhez. Fontos tudni, hogy a fiókák a teljes röpképesség elérése előtt elhagyják az odút, ezért a kertben talált tollas fiókákat nem kell ?megmenteni?, a szülők gondoskodnak róluk. A széncinege a legnagyobb a cinegefélék között. Igen színpompás madár, hasán sárga, hátán zöld tollazatú, csőre és feje a két fehér arcfoltot leszámítva fekete. Télen főleg magokkal, tavasztól őszig rovarokkal táplálkozik, illetve fiókáit is rovarokkal eteti, ezért fontos szerepet tölt be a biológiai védekezésben. A Magyarországon költő széncinegék nagy része a telet is itt tölti, kisebb részük a környező országokba ?kóborol?.
Forrás: Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület

Nyelvészeti tekintetben sok vitát váltott ki a faj magyar nevének eredete. Már egy 1250-ben kelt oklevél említi Tyzafa később Thysafa majd tizafa néven, Erdélyben pedig tiszafa, tiszafenyő és ternyőfa megnevezése is ismeretes volt. Tévesen terjedt el az a vélemény, hogy a Tisza folyóról kapta a nevét, még ha közös szótőről erednek is. További magyar társneve: méregfa, ördögfa, csapfa, halálfa. Ezek a régóta ismert mérgező hatására utalnak. Fásszárú növényünk a párás klímájú, üde termőhelyeket szereti, elsősorban meszes alapkőzeten (pl. mészkövön és dolomiton). Tipikusan árnytűrő fafaj, de teljes megvilágításban is megél, ilyenkor viszont gyorsabban nő.

Természetes előfordulásai bükkösökben, árnyas sziklaerdőkben és szurdokerdőkben vannak, de ma már általában csak az ember és a vad számára nehezen megközelíthető árnyas, meredek lejtőkön, sziklás oldalakon találhatunk rá. 10-12 méterre is megnő, de egykoron 15-30 méteres egyedei sem voltak ritkák. A történelmi Magyarország területén élő legtermetesebb képviselőjének átmérője tőben 120 centiméter volt, ennek tuskóját az 1885. évi budapesti kiállításon be is mutatták. Életkora meghaladja az 1000 évet is, bár az ilyen példányok egy része több törzs összenövéséből keletkezett.

A tiszafa kérge a platánokéhoz hasonlóan vékony, szabálytalan foltokban válik le, amelyek szürkés-vagy vörösesbarna színűek. Tipikusan kétlaki faj, azaz külön-külön egyeden nyílnak a porzós és a termős virágai, ezért csak a nőivarú egyedein látjuk ősszel a piros magköpenyes magokat. Magját madarak és kisemlősök terjesztik. A piros magköpeny kivételével a növény valamennyi része (még a fűrészpora és a pollenje is) taxin nevű alkaloidot tartalmaz, amely az ember és a páratlan ujjú patások (különösen a lovak) szervezetébe kerülve halálos mérgezést okozhat. Ugyanakkor a páros ujjú patások (pl, az őz és a szarvas) különösebb mérgezési tünetek nélkül hántják e faj törzsét, rágják hajtását. A kivonatából előállított taxol az utóbbi évtizedben vált fontossá a rákos betegségek elleni küzdelemben.

A tiszafa faanyaga rendkívül kemény, sűrű szövetű és nehéz, de ennek ellenére rugalmas. Évgyűrűi általában hullámosan futnak, viszont hiányoznak a fenyőkre jellemző gyantajáratok. Évezredeken át, egészen a XVII. század elejéig az íjak és a számszeríjak készítésének egyik legfontosabb alapanyaga volt. A nyitvatermőkre ugyan kevésbé jellemző a jó regenerálódó képesség. Hazánkban a tiszafának már csak két őshonos előfordulásáról tudunk. Az egyik a Bükk hegységben Ómassa és Lillafüred fölött van, ahol a sziklás részeken mindössze néhány példány él.

A másik viszont Közép-Európa legnagyobb ismert tiszafaállománya volt a Déli-Bakonyban Szentgál-Márkó-Bánd-Herend községek határában. Majer Antal professzor- e faj legjobb hazai ismerője- 1975-ben itt még mintegy százhúszezer törzset számlált össze, viszont 1988-ra már csak 25 ezerre csökkent az egyedszám. Sajnos a fogyás továbbra sem állt meg, hiszen 2002-ben már csak tizenháromezer példány élt a területen. Az utóbbi évtizedekbeli drasztikus visszaszorulásának legfőbb oka a túlszaporított nagyvadállomány, amely ellen a terület bekerítésével próbálnak védekezni. Megfogyatkozásában annak is szerepe lehet, hogy a bükkös állomány erőteljesen záródik, emiatt a fa felújulása vontatott, akár el is maradhat.

Forrás: dr. Bartha Dénes

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük